Mindenki a maga rendje szerint...

Mindenki a maga rendje szerint...

„Mindenki a maga rendje szerint: első zsengeként támadt fel Krisztus, azután az ő eljövetelekor következnek azok, akik a Krisztuséi.” (1.Kor 15, 23)

Figyelj, mert te következel… „Rajtad a sor, te jössz!” Egyáltalán nem mindegy, kit hogyan talál meg ez a felhívás. Aki úgy véli, jót várhat, ha szólítják, az bizonyára örül. Aki pedig rosszra számít, annak összerezdül a gyomra. Aki már régóta vár, annak talán már mindegy is, mi történik, csak történjen már valami. Aki meg épp csak belecsöppent az események közepébe, de számított arra, hogy szólítják, örül, mert nem kellett soká várnia. Aki pedig nem tudja, mi vár rá, csak hirtelen szólítják, talán meg is ijed a hívástól, és hirtelen rászakad a bizonytalanság fojtogató érzése. Akárhogy legyen is, ettől kezdve rajtad a sor. Tudtad, hogy rövidesen te következel? Számítottál rá, hogy szólítanak? Sejted, mi vár rád? Tudod, mennyire döntő fontosságú mindez a te életedre nézve?

Ne arra számíts, amire joggal gondolsz! Vajon kihalljuk-e a húsvéti üzenetből ezt a személyre szóló felhívást, hogy harmadnap hajnala után immáron mi következünk? Hiszen a feltámadás örömhíre azt is magában foglalja, hogy Isten már cselekedett, az Úr feltámadt, ezért ettől fogva azokon a sor, akik hallják ezt a páratlan örömhírt, és tanúi lesznek a feltámadásnak. Így nyer értelmet a böjti időszak lelki feszültsége, amely éppen akkor éri el a célját, ha a nagyhét eseményeit átélve megjárjuk a legdrámaibb mélységet, hogy aztán innét emeljen fel a Lélek által Urunk bűn és halál feletti diadala.

Eközben pedig rá kell döbbennünk, hogy azt, ami Jézus Krisztus által megtörtént, sem más, sem pedig mi nem tudtuk volna véghez vinni, noha kivétel nélkül minden egyes ember életét alapvetően meghatározó fordulatról van szó. Egyúttal be kell ismernünk, hogy jóllehet „ember által van a halál”, még sincs senki közöttünk, aki ellene tudna mondani a halál hatalmának, csakis az, aki elküldetett hozzánk.

Jézus Krisztus azonban vállalta, hogy első lesz, és véghez viszi azt, ami az ember számára lehetetlen: megtöri azt az „ősi átkot”, amely nem enged másnak teret, csak az elmúlásnak.

Valójában az következik, amit Isten akar. Isten nem engedi elveszni az embert. Ha minden másban hajlamosak volnánk kételkedni, ami az Isten irántunk való szeretetéről szól, a kereszten akkor is világossá tette az Úr, hogy bármi áron megfordítja a világ sorsát – méghozzá ember által, szenvedések, vér, veríték, könnyek közepette.

Emberi szempontjaink szerint azonban hiába ítélnénk kudarcnak Krisztus szenvedését és halálát, hisz a végzetes kudarc épp az volna mindnyájunk számára, ha nem következett volna be a diadal a halál felett, és mi, emberek mindannyian egyoldalúan vesztésre állnánk. Ugyanakkor keresztényként belső megújulásunk forrása éppen az, hogy bár magunk tehetetlenek vagyunk a mulandósággal szemben, Isten mégis megmutatta hatalmát a halál felett.

Húsvét hajnalán a minden ember lelkét sújtó örök bizonytalanság helyét átvette az Örökkévaló adta bizonyosság. Mindez pedig a nekünk szóló isteni hívás hátterét, szándékát is feltárja előttünk. Így aki a gyülekezeti közösségben végigéli a legnagyobb keresztény ünnepünkhöz vezető böjti utat, az lélekben felkészülten, örömmel fogadhatja a neki szóló felhívást, tudva, hogy a legeslegnagyobb győzelemből kínál részt az Úr. Jó okunk van tehát arra, hogy minden nehézségünk közepette mégis ünnepeljünk.

Vártuk, hogy ő szólítson, aki Úr mindenek felett? A szeretetteljes hívás ugyanis már elhangzott. Éljünk vele, éljünk általa!

Mihály Sándor