„Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt. És az Istennek békessége, mely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolatotokat a Krisztus Jézusban.”
(Filippi 4:6-7)
A hálaadónap általában a múltról szól, az átélt áldásokról, azokról az eseményekről, amelyekben felismertük Urunk kegyelmét, szeretetét. Ezt jelképezi gyülekezetünkben a hálaadónapi asztal is, amelyet megterítünk az áldások jelképeivel.
A hálaadónapi készülődést nem a külsőségek jellemzik, mert ehhez az ünnephez nem tapadnak különleges szokások. Így lehetőségünk van a tartalomra figyelni, arra, hogy az Isten iránti őszinte hála betölti-e a gondolatainkat, érzelmeinket. Ennek jó eszköze a számvetéskészítés, amikor mérleget készítünk arról, amink van, vagy volt, ami történt velünk, amit a jövőben várhatunk, az anyagi, lelki javainkról, lehetőségeinkről, az emberi kapcsolatainkról, az egészségünkről, a közösségi életünkről – az áldásokat az egyik serpenyőbe, a veszteségeket a másikba téve. Hálára késztet, ha az értékelés során a mérleg nyelve az áldások felé billen. A hála hiányát eredményezheti, ha a mérleg nyelve a veszteség felé mutat.
Nem ünneprontás az, ha beismerjük, hogy a hálaadás napján nemcsak és kizárólag arra emlékezünk, aminek örültünk, hanem a vélt vagy valós veszteségeinkre is, amikor nem azt és nem úgy kaptuk, ahogy azt vártuk. Az igazság az, hogy ezekért nagyon nehéz hálát adni és dicsőíteni az Urat. Az átélt nehézségek, a szomorúság, a fájdalom, a nélkülözés, a mellőzöttség, a szeretetlenség, az anyagi veszteségek mély nyomokat hagynak gondolatainkban, érzelmeinkben. Kiolthatják a hálát belőlünk. Csalódottságot, reménytelenséget eredményezhetnek. Kételyt ébresztenek Isten gondoskodó szeretetéről, ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal: „Így szeret az Isten minket?” „Miért nem véd meg?” „Miért engedte?” „Miért nem tesz végre valamit?”
Lehetséges, hogy a veszteségek ellenére a mérleg nyelve az áldások felé billen. Ez csak a hitünkön múlik, mert az eseményeket értékelhetjük így is: „a rosszból származhat jó”, „lehetett volna rosszabb is”, „ha szűkösen is, de a szükségest kirendelte a mi Urunk”, „adott erőt a terhek viselésére”, „még nem fogtunk padlót, még nem adtuk fel”… stb.
2017 őszén különösen a jövőtől való félelem árnyékolhatja be a hálaünnepünket. Lesz-e munkahelyem, mi lesz a családommal, szeretteimmel, egészségemmel, hogy sikerül a vizsgám, mi lesz a földünkkel? stb. Ezek a vélt vagy valós események alkalmasak arra, hogy mindazt a jót, amit az elmúlt időszakban kaptunk, és ami hálára kötelez bennünket Isten iránt elfelejtsük, és a hálát felváltsa a jövőtől való félelem.
Hisszük-e az Ige üzenetét, amely a Fil 4:6-7-ben szól hozzánk? Őszintén, mindent egybevetve – a jót, a rosszat, az örömöt, a bánatot, a kellemest, a terhest, a fájót – mit mutat a hálaadónapi mérlegünk? Hogy értékeljük az eseményeket? Képesek vagyunk hálát adni Istennek tiszta, őszinte szívvel? Belépünk-e az ünneplők sorába vagy pedig nem?
A döntést mindenkinek személyesen kell meghozni.
/a szerkesztő/