"A mezők már fehérek az aratásra"

 

Amikor a világ nagy ínségének szemlélésével foglalkozunk, az Úr megterheli szívünket a körülöttünk levő elvesző lelkekkel. Akkor rajtunk múlik, hogy elmenjünk őértük, és igyekezzünk az érett gabonát betakarítani.”

(William MacDonald)

 

A bibliai időktől kezdve a közelmúltig, az aratás volt az egyik legfontosabb tevékenység az emberek életében. Ma a legtöbb ember számára nincs ennek túl nagy jelentősége, mert nincs közvetlen kapcsolatban a földműveléssel. Akik az iparban vagy más ágazatban dolgoznak, csak annyit tapasztalnak, hogy bizonyos okok miatt drágult a kenyér, vagy a zöldségek a piacon. A Biblia sokat beszél az aratásról, és a lelki életre is alkalmazza egyes vonatkozásait. A traktorok, kombájnok világától kicsit eltávolodva szemléljük most a bibliai időket, így nézve annak a mára vonatkoztatható igazságait.

 

A mezőgazdasági munkák a bibliai időkben is a szántással és a vetéssel kezdődtek. Régen ez nagyon nehéz és körülményes munka volt. A szántás kezdetleges eszközökkel történt, amivel együtt járt néha a terület kövektől való megtisztítása. A vetőmagot kézzel szórták a felszántott területre, utána újabb szántás, vagy boronálás következett, hogy a mag a föld alá kerüljön. Az őszi vetés időszaka Izraelben az esős időszakra esett, az úgynevezett korai esők idejére. Ez jó volt ahhoz, hogy a mag kikeljen, de az is járt vele, hogy a munkát nem lehetett ideális körülmények között végezni. A vetés után következett egy olyan időszak, amely nem a földművestől függött, hanem Istentől. Az idejében adott eső Isten áldását jelentette (5Móz 28,12). Ekkor a türelem és a hit került előtérbe, ahogy az apostol is mondja: „íme, a földművelő várja a föld drága gyümölcsét, és türelmesen várja, amíg az korai és késői esőt kap” (Jakab 5,7).

A késői eső a tavaszi esős időszakot jelentette, ami létfontosságú volt a kalász kifejlődése szempontjából. Mindezek után érkezett el a várva várt aratás ideje, ami kemény munka, de ugyanakkor örömünnep volt. Izraelben sarlóval arattak, a gabonafejeket összehordták egy előre elkészített helyre, ahol taposással csépeltek, majd a szél segítségével tisztították meg a búzát a pelyvától. A nyári hőségben végzett munka örömmel, ünnepléssel történt, mert megláthatták fáradozásuk eredményét, ugyanakkor Isten gondviselését, aki a növekedéshez esőt, az aratáshoz pedig jó időt adott. A gazdag aratás egy évre biztosította a mindennapi kenyeret egy olyan világban, ahol nem volt havi fizetés, vagy nyugdíj.

 

Sok szép bibliai történet szól az aratásról. Ruth könyve egy magával ragadó történet, két istenfélő ember tiszta szerelméről szól, amely épp a nyári árpaaratás idején játszódik. Isten Noéval is közölt bámulatos ígéretet, melynek áldásait azóta is élvezi az egész emberiség: „amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás”(1Móz 8, 22). Más esetekben a bibliai szerzők hasonlatként használják a vetés és aratás képét. Jézusnak a búza és a konkoly példázatában az aratás a világ végét jeleníti meg (Mt 13,36). Ehhez hasonló értelemben használja keresztelő János is, aki azt állítja, hogy az eljövendő Jézus megtisztítja szérűjét, majd a tiszta gabonát csűrbe takarítja, a pelyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel (Mt 3,12). Mindkét ige szerint nyilvánvaló, hogy a tiszta gabona Isten megváltott gyermekeit ábrázolja, a pelyva pedig az istentelen, megtérni nem akaró világot. Egy másik ismert jézusi kép a Mt 9,37-38-ban található. Isten az aratás Ura, aki épp aratását végzi. Mivel aratása, vagyis országa fokozatosan növekszik, ezért még több emberi eszközre, aratókra van szüksége. A címben idézett igeversben Jézus a lelki aratásról beszél tanítványainak, és azt állítja, hogy az már itt van. Kéri őket, emeljék fel fejüket, hogy hitszemeikkel lássák meg az aratásra váró fehér mezőket. Akkor a „mezők” kifejezés a samáriai emberekre vonatkozott. Ugyanis, épp aznap ismerte fel egy samáriai település, hogy Jézus a világ üdvözítője, akiben hinniük kell. A Megváltó ezt az üdvös állapotot az érett búzatáblához hasonlítja, amit le kell aratni. Itt, Sikárban Jézus elvetette az igemagot, melynek aratói a tanítványai lettek. Az első pünkösd utáni lelki ébredés, amikor egész Samária befogadta az igét (ApCsel 8,14; 9,31), nagy aratást idézett elő. Az aratás munkásai pedig a tanítványok lettek.

 

A lelki területen is a növekedést Isten adja. Munkálkodás közben a hit Istenre irányítja a figyelmünket, a türelem pedig megőriz attól, hogy éretlen termést arassunk. A szellemi aratás, a tiszta gabona betakarítása Krisztus gyülekezetébe az első pünkösd óta egészen napjainkig zajlik. A learatott gabonafejek azok a hívő emberek, akik megtagadták a világot és a Krisztusba vetett hit által már most Isten népéhez tartoznak. Kevesen vannak, akik egyetlen ember szolgálata nyomán tértek meg. A legtöbben sokszor hallották az örömhírt, mielőtt hitre jutottak volna, hiszen a lelki életben sincs aratás vetés nélkül. Imádságra, a Szentlélek talajkészítő munkájára, és az evangélium magjainak az elhintésére van szükség. Imádságaink, bizonyságtételeink, és ahogyan megéljük a keresztyén életet, mind-mind az igemag fáradságos vetése. Napjainkban is elmondható, hogy a körülmények nem mindig kedvezőek. Kemény a talaj, sokan nem szeretik az egészséges tanítást, sokszor fáradtak és csüggedtek a munkások. Sok hátráló és mellékesnek tűnő tevékenység akadályozza a munkát, és elegünk van a kövek cipeléséből. Így érezhette Timóteus is mielőtt Pál apostol buzdította volna, hogy: „hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő” (2Tim 4,2).

 

Kedves magvetők, akár a szószékről hintitek a magot, akár a munkahelyen, a családban, vagy a szomszédságban, vagy kórházakban, börtönökben, iskolában igyekeztek az evangéliumot a jó talajba juttatni, ne csüggedjetek, ne lankadjatok, mert minden egyes vetőmag elhintésekor az aratás reménye születik meg. Az aratás örömét ne tompítsa el a közömbösség, a megszokás. Isten munkálja ki az Ő kegyelméből, hogy a „Nagy Aratás” is legyen majd örömteli alkalom számunkra, amikor mint érett, megtisztított gabona kerüljünk Isten országába!

 

Az Úr kérése ma hozzánk szól. Emeljük fel a tekintetünket és lássuk meg a tájakat!

Mihály Sándor