Stefura Erzsébet: Virágvasárnaptól - Golgotáig
Erre fog jönni, ahol én lakom!
Minden virágom eléje rakom,
S hova nem jut, majd köntösöm teszem,
Hozsánnázva kiáltom lelkesen:
Óh, jöjj, lakozz velem!
Amit adtam, lásd minden kevesen,
Szívemet is ráadom, ez nekem
Legtöbb mit bírok; köntösöm után
Szépen kiterítem az út porán,
Eléd, vágyam nyomán.
S lelkendezem. Vaj’ lesz-e rá szavad,
Ez áldozat mily örömet arat?
Te sírsz, arcodon gyász felhője ül
S én Téged hívtalak meg ünnepül?
Ujjongásom elül.
Sötét napok nagy kínja szemedben.
Látod a várost romokba verten,
Magadat is. (Mit az öröm nem lát)
Az Isten-Fiát fára szegzetten.
Szívem visszaveszem.
Örömnek szántam, búnak nem adom.
Nincs már hozsánnám, beborult napom,
Hogy fordulhat a hajnal így estbe,
Virágaim hervadásba veszve,
S a köntös kezemben.
Új zajongás, vajon mi lehet az?
A városon túl mit kiáltanak?
A Király! S üvöltnek összevissza;
„Keresztre föl!” E látványt ki bírja?
Én okoztam volna?
Elhagytam Őt, ott, akkor az úton?
Hogy most kelljen Golgotához futnom?
- Én Királyom! Földöntúli kínban
Hozzád jöttem igaz bűnbánatra
Méltó hódolatra;
Hozsánna, hozsánna! Zengi ajkam!
Kereszted megérlelt, megváltattam!
Áldott, Ki jő az Úrnak nevében!
Véred megmosott, nyomodba tértem,
Szent ünnepre értem.