Kárász Izabella: Nagypénteken
Nagypéntek gyásza úgy reám borult,
Ragyogott a nap, mégis alkonyult…
Csak álltam, álltam a napsugarakban
Nagypéntek gyásza zokogott a napban…
Én hallgattam a nehéz zokogást
És figyeltem a vérző Messiást.
Láttam: szemét égette fájdalom,
Vérző homlokát, ah, úgy fájlalom.
A töviseket, a véres koronáját,
A láthatatlan, örök glóriáját.
Néztem nagypéntek bűvös láthatárán,
Megtört a könnycsepp szememnek pilláján:
- Ah Istenem, Te úgy szeretted őt,
Az ártatlant, az örök Szenvedőt.
Hiszen Fiad volt, szent és isteni,
Mégis hagytad Őt felfeszíteni.
S mi bűnösök, kiket szintén szeretsz,
És semmiségünkért, óh, meg se vetsz,
Mi bűnösök, hát mért nem szenvedünk,
Csendes mosollyal, s ha veretettünk,
Mért nem mondjuk, hogy így kell lennie,
És hogy az egész ütés semmi se…
Add, hogy nagypéntek vigaszunk legyen,
Reád találjunk ott, a nagy hegyen,
Hol keserűség poharát ürítve,
Szenvedjünk csendben, másra nem tekintve,
De megtagadva örökre magunkat.
És büszkén járva tövises utunkat,
Általküzdve a három napot,
Elérhessük a fénylő csillagot,
Mely Húsvét napján gyulladt ki az égen,
Megfoghatatlan, örök csodaképpen!