Gyermeknapi versek
ELŐSZÖR A TEMPLOMBAN
„Jó emberek, segítsetek keresni!
A gyermekünk nincs velünk. Elveszett!
Tizenkét éves, kék szemű, sudár, szép.
Érdekli minden... Nem volt köztetek?
Először jött velünk a szent Sionra.
A nagy utat vállalta boldogan.
Itta szemével a sok tarka látványt.
Jóságért megkedvelték sokan.
Elvégeztük, mit előírt a törvény.
Szívünkbe szent békesség költözött.
Hazaindultunk, azt gondolva balgán,
Hogy jön velünk az úti nép között.
De nem találjuk sehol. - Drága Kincsem!
Hová tűntél? Mi lett veled, fiam?!
- Menjünk sietve, vissza a városba;
Keressük őt. Talán nagy bajban van...’’
Elcsöndesült a város. Templomában
Az ősi csarnokokban félhomály.
Egyik teremben hangosan beszélnek.
Kérdez a gyermek, és válaszra vár.
Középen Jézus áll. Körötte tisztes
Papok, írástudók, főemberek.
Velük vitázik. Gazdag szelleméből
Bölcsesség árad, istenismeret.
Belép Mária. Félszegen megtorpan.
Kérdő szemekkel fiára tekint.
A gyermek arca tündöklőn sugárzik.
Beszélni kezd, s a hangja csöndre int:
- Miért kerestek? Vajon nem tudjátok,
Hogy itt a helyem? Így természetes.
Nekem Atyámnak házában kell lennem.
Boldog, ki itt az ő munkása lesz...
Ámul a pap, és hallgatnak a vének.
Csodálkozón mereng a két szülő.
Jézus pedig csak fejet hajt szelíden,
S halad tovább a megtorpant idő.
Gerzsenyi Sándor
Mint a gyermekek
- Sohse legyek én gazdagabb,
mint kicsinyeink, ha játszanak.
Vidáman kezdik el.
Korlátlan a hitel.
Az egyik vesz, a másik árul.
A pénzt bokorról, fárul
ingen szedik, hisz ezerszámra nő.
„Mondja, kérem” – kérdi a kis vevő –
„Egy kiló vajnak mi az ára?
Mibe kerül a friss saláta? –
de ugye, nem várat sokáig?”
S a kereskedő úgy látszik
rosszul számol, vagy téved itt-ott,
mert most elkér ezer forintot,
s ugyanannyi kilóért újra
tíz fillért kér egy óra múlva.
De Mária, a kis vevő, ezen
sohse csodálkozik egy percet sem.
Erszényét újra tölti pénzzel,
jármin-, vagy orgonalevéllel.
Nincs ár, mely zavarba hozná,
s nem fél, otthon mit szólnak hozzá.
Bizony, sohse legyek gazdagabb,
mint kicsinyeink, ha játszanak.
Mindegyik gondtalan, vidám,
s úgy nő nekik a pénz a fán.
Ha meg is nőttünk, ne mernénk mi
ugyanilyen gondtalanul élni?
Égi Atyánk kezéből szüntelen
ezernyi áldás nekünk nem terem?
Ha mindent sokkal gyermekibben vennénk,
mindennap sokkal boldogabbak lennénk!
Túrmezei Erzsébet
Ne aggodalmaskodj!
Ezer madár vígan csengő
Énekétől zeng az erdő.
Nem is vetnek, mégse félnek,
Könnyű szívvel vígan élnek.
Ezer virág tarkán, szépen
Hajladozik künn a réten.
Sziromruha libben-lebben.
Ki öltözik náluk szebben?
Virágillat, madárének
Örvendezve száll az égnek:
Van jó Atyánk, nincsen gondunk!
Reggel este hálát mondunk!
Madárdallal, illatszárnyon
Énekünk is szállva szálljon:
Van jó Atyánk, nincsen gondunk.
Reggel-este hálát mondunk.
Aki Fiát adta értünk,
Vele mindent megad nékünk.
Van Megváltónk, nincsen gondunk.
Reggel-este hálát mondunk.
Túrmezei Erzsébet
VENDÉGVÁRÓ KISLEÁNY
Vakolatlan volt a ház.
Semmi szépség, semmi máz.
Deszka, állvány és vödör,
létra és meszesgödör.
De Csöppike látta már:
mesekastély! mesevár!
Csupasz falak álltak ott.
Ő szép házról csacsogott.
Most igazán szép a ház.
Tovatűnt a létraváz.
Tisztaság kívül-belül.
Sok tarka szőnyeg terül.
Függöny minden ablakon.
Künn a kertben sok virág.
Látni édes, pici fát…
gyorsan gyökeret ereszt.
Megkeresi az ereszt
messziről jött fecskenép.
Ó, hát hogyne lenne szép!
Kismadár és kisgyerek
Csacsog, cseveg, csicsereg.
S a kiskapun Csöppike
Ki-ki néz: érkezik-e?
– Nagyra, négyévesre nőtt.
Minden étkezés előtt
összeteszi kis kezét:
„Jézus, vendégünk Te légy!” –
Most szalad és kitekint.
Milyen csalódás megint!
Hát hiába tartogat
illatos virágokat?
Hát hiába segített,
adni tányért, poharat,
Ó, mennyiszer kiszaladt
az égi Vendég elé.
Hát nem jön errefelé?
„Anyukám, mikor jön el?”
„Csöppikém, csak hívni kell!”
Délután. Ragyog a nap.
A homokban játszanak
odakint a gyerekek.
Építenek hegyeket,
városokat, tornyokat.
Édesanya varrogat.
Egyszerre csak… ott terem
a kicsi lábujjhegyen.
Összeteszi két kezét:
„Jézus, vendégünk Te légy.
Jöjj el hozzánk, légy velünk.
Áldd meg a mi ételünk!”
S bizakodva mosolyog.
„Miért ezt imádkozod,
Csöppikém, most délután?”
„Nagyon várom, Anyukám!”
Ó, hogyha így keresik,
Jézus jön, nem késhetik.
Jön és tovább se siet.
Beragyog házat, szívet.
Őrködik azok felett,
akiknek vendége lett.
„Csöppikém, megérkezett,
És itt van, nem érezed?”
Fekete szemcsillagok
mélyén hit fénye ragyog…
Még a nap sugara is
bearanyozza a kis
imára kulcsolt kezet…
A Vendég megérkezett!
Túrmezei Erzsébet
ÁTRAGYOG-E RAJTUNK?
Benéz a nap a templomablakon.
Átragyog a színesruhájú
tizenkét férfialakon.
Tarka foltokat vet a padsorokra,
s a kisfiúra édesanyja mellett.
Az nézi egyideig álmélkodva
a szép mozaik templomablakot,
a tizenkét sugárzó alakot.
Aztán kérdez, legrosszabkor talán.
Megkérdi: ,,Kik azok, édesanyám?’’
Tart még az igehirdetés.
Édesanyja csak arra figyel.
S a kis kérdezőt súgva, hirtelen
egyetlen szóval csendesíti el:
,,Keresztyének!’’
S hangzik tovább a prédikáció,
szól az orgona, zeng az ének.
,,Gyerekek!’’ - vetődik fel hittanórán
néhány nap múlva váratlan a kérdés:
,,Milyen emberek a keresztyének?
Ki mondja meg nekem?’’
S a kis csapat nagy igyekezettel
töri a fejét a feleleten.
Aztán egy kisfiú jelentkezik.
- Tanítója ilyen feleletet
egyhamar újra aligha kap. -
,,A keresztyének olyan emberek,
akiken átsüt a nap!’’
Milyen gyermeki, igaz felelet!
Lehet-e annál drágább feladat,
mint hogy rajtad, rajtam, mindegyikünkön
átsüssön-ragyogjon a Nap?!
Átragyogjon sötét világba,
és beragyogjon sötét szíveket!
Nem, ennél szebb feladat nem lehet!
Kísérjen hát egyre a kérdés
tovatűnő évek alatt:
Átragyog-e, átsüt-e rajtad,
átragyog-e rajtam a Nap?!
Túrmezei Erzsébet
A KISGYERMEK PÉLDÁJA
Neves sztárokhoz hasonlóvá lenni!
Vonzóbb e célnál nem is lehet semmi.
- Így vélekedsz... És Jézus nem neheztel,
Csak játszik csöndesen a gyermekekkel.
Majd föltekint, majd egyet ott kiválaszt,
És megadja a mélyértelmű választ.
Ki lesz nagyobb a mennyek országában?
Te is lehetsz - kicsiny gyermekké váltan!
Alázat, tisztesség és egyszerűség -
Az életedet ezek ékesítsék!
Ki hajlékát egy gyermekkel megosztja,
Otthonába a Megváltót fogadta.
Ki önmagát őszintén megalázza,
Csak az mehet a mennyek országába.
Bízd Atyádra az élted, mint a gyermek,
Így nyerhetsz tőle majd örök kegyelmet!
Gerzsenyi Sándor
A LEGNAGYOBB
Úton ismét… A mester elől halad.
Mögötte a tizenkettő elmarad.
Vitatkoznak: Bizonyíték ki se fogy…
Dönteni kell: ki köztük a legnagyobb!
- Én gyógyítottam a legtöbb beteget!
- Az én imám nyitja tágra az eget!
- Prédikálok, s megtérnek a bűnösök!
- Hatalommal űzöm ki az ördögöt!
Sok nyomós érv itt keményen összecsap,
S a Mester egy kis gyermeket ölbekap,
Felemeli a magasba, s mosolyog:
- Láthatjátok már, ki itt a legnagyobb!
Siklós József
EDDI
Napsugaras vasárnap reggelen
a villamos sárgán megáll velem.
A kis téren keresztülsietek.
Iskola vár. Iskolásgyerekek.
Elhagyom az arany-sugárözönt,
és csendülő „Erős várunk!“ köszönt.
Állok az ünneplőbe öltözött
pöttöm fiúk, pici lányok között.
Szívünkből ének, imádság fakad
és elhagyja a komor falakat.
Száll, száll a kéklő magasságon át.
Keresi Istennél az otthonát.
Iskola ez. Tanulunk valamit.
Nyitva a Bibliánk. Hinni tanít.
Elolvassuk a szent történetet,
ahogy a nép ezrével sietett
hallani a Mester szelíd szavát...
s a pusztaságban, ahol rátalált,
nem volt kenyér. Csak egy fiúgyerek
vitt két halat s öt árpakenyeret.
S ötezrek mind jóllaktak vele!
Hogyan lettek még kosarak tele
az eledellel, ami megmaradt
a kék galileai ég alatt!
Évi kételkedik. Az nem lehet!
Hogy ennék öt kenyérből eleget
ötezer ember. Nem sok egy falat,
annyi sem jut egynek, s dehogy marad!
Fürtös fejébe ez sehogy se fér.
Jól tudja ő, hogy mennyi egy kenyér,
és megtanulta, mi az egyszeregy.
Akárhogy számolgat, most mégse megy.
Nem látja Jézust. Hiába az egész.
De máris ugrik, bátor harcra kész
a másodikos, szőke kis Dezső.
Jézus tette! Mindenre képes Ő!
Ha egy darab kenyér lett volna csak,
akkor is elég, akkor is marad,
akkor is megcselekszi a csodát,
és ezereknek táplálékot ád!
Eddike is nagyon jelentkezik.
Felém mutatja csöpp, rózsás kezit
- Csak egy falat sima gyerektenyér - :
„Ha ekkora lett volna a kenyér!“
(kisujjából mutat egy darabot):
„Ha ennyi kenyér lett volna csak ott:
az ÚR Jézusnak nem nagy valami
ötezret ennyiből jóltartani!“
Boldogan, mosolyogva hallgatom.
Napsugár csillan be az ablakon.
Ó, most kilesett bennünket a nap!
Látta, hogy Eddiék tanítanak.
Hisz bárha mind idesereglenék
ez a hitetlen, koldus nemzedék
és megtanulná, mért olyan szegény,
elsős kis Eddi gömbölyű kezén!
Én, a tanítvány boldogan lesem.
Csak egy áment mondok még csendesen.
- Napfény nevet be a nagy ablakon. -
Hazafelé is elmondogatom
az új leckét... A Mester adta fel:
„Ha mint a gyermek, olyan nem leszel...“
Túrmezei Erzsébet
KÉRDEZ A GYERMEK
„Ott fenn lakott a csillagok felett,
de mikor karácsony este lett,
lejött a földre, mint kicsiny gyermek.
És - ó -, a hidegszívű emberek!
Kis istállóban kellett hálnia.
Szalmán feküdt. Ő, az Isten Fia.
Elhagyta értünk az egeket.
Ugye, apukám, nagyon szereted?”
Az apa nem szól. Olyan hallgatag.
De a kis kedvenc nem vár szavakat.
Odaszorítja vállára meleg,
kipirult arcát, s tovább csicsereg.
„Kicsiny gyermek lett, gyenge és szegény,
és ott aludt az állatok helyén,
szűk istállóban. Nem is érthetem.
Milyen meleg ágyacskám van nekem,
pedig csak a te kislányod vagyok.
És Ő, az Isten Fia, Ő a legnagyobb,
szalmán feküdt, amikor született.
Ugye, apukám, nagyon szereted?
Kint csillagfényes, hideg este... tél...
Bent apja ölén kisleány beszél.
„Ott sem nyughatott, szalma fekhelyén.
Futniuk kellett éjnek idején.
Halálra keresték a katonák.
Milyen keserves útjuk lehetett.
Ugye, apukám, nagyon szereted?
Az apa leteszi a gyermeket.
‘Ugye, szereted?... Ugye, szereted?’ -
Nem bírja már, el kell rohannia.
A jászolban fekvő Istenfia
karácsonyesti képe kergeti.
Feledte, és most nem feledheti.
Most a szeméből könnyre könny fakad.
Most vádakat hall, kínzó vádakat.
Elmenekülne még, de nem lehet.
Most utólérte az a szeretet.
S míg a szívébe égi béke tér,
mintha körül a hólepett fehér
tetők, utak felett távol zene,
angyalok tiszta hangja zengene
szívet szólongató, szép éneket:
- Szegény lett érted. Ugye szereted?
Túrmezei Erzsébet
SZERESD A GYERMEKET!
Szeresd a gyermeket! A sivatag hegyen,
Hol villámok közt vala az Úr jelen,
E legszentebb parancs nincs kőtáblára írva-
Mosolygó kedviben, pirosló hajnalon
Aranybetűkkel ezt az örök Irgalom
Az emberszívbe írta.
Szeresd a gyermeket! Még néki szárnya van,
A csillagok közé ő még el-elsuhan
S kitárja vidoran a mennyek ajtaját.
Hiába könyveid, hiába lángeszed,
Az Isten titkait ki nem kémlelheted,
Csak gyermeklelken át.
Szeresd a gyermeket! A lét napfénye ő,
Estellik, hogyha megy, hajnallik, hogyha jő,
Csöpp lábai nyomán az öröm kertje zsendül,
Bimbónyi kis keze áldással van tele
S melyik szeráf-zene érhetne föl vele,
Ha víg kacaja zendül?
Szeresd a gyermeket! Hisz oly hálás szegény,
Egyszerre könny, mosoly ragyog csillagszemén,
Ártatlan kis szívét az öröm megteli
S köszönetét, akár az esti fuvalom,
Mely félve játszadoz a harmatos gallyon,
Oly halkan rebegi.
Szeresd a gyermeket, öleld szívedre őt,
Ringasd el lágyam a szegény kis szenvedőt,
Lehunyt pilláinak töröld le könnyeit:
S míg te a gyermekek könnyét törölgeted,
Egy láthatatlan kéz a csillagok felett
Letörli vétkeid!
Móra Ferenc
Ó, MIT TEHET?
Ó, mit tehet kicsiny kéz,
Kedvest, Uram, Neked?
Kicsinyke kéz sokat tehet,
Segítve a szegényeket;
Így áldd meg gyermeked!
Ó, mit tehet kicsiny száj,
Kedvest, Uram, Neked?
Rebeghet éneket s imát,
S mi szép, ha nyájas szót is ád;
Így áldd meg gyermeked!
Ó, mit tehet kicsiny szem,
Kedvest, Uram, Neked?
Tekinthet Jézusára föl,
Tanulhat szent Igéjéből;
Így áldd meg gyermeked!
Ó, mit tehet kicsiny szív,
Kedvest, Uram, Neked?
Ha Isten Lelke ihleti,
Jézust, Urát szeretheti;
Így áldd meg gyermeked!
Ford.: Varga Tamás
MODERN GYERMEKEK HÁLÁJA
Mi csak a mesékből tudjuk, mi a szükség,
mert a valóságban sosem éheztünk meg.
Ruhánk, cipőnk mindig volt a mennyi kellett,
sosem fagyoskodtunk hideg kályha mellett.
De jó, hogy ez így van! Legyen hála érte
korunknak, mely a jót ránk ily bőven mérte!
Mégis akkor lennénk igazán hálásak,
ha sosem éreznénk magunkat árváknak.
Szüleinktől csak ezt halljuk, mi gyermekek:
„Megint nem érünk rá játszani veletek,
mert pénzt kell keresnünk autóra, lakásra,
új bútorra, tengerparti utazásra,
no meg játékokra és meséskönyvekre!’’
Elhisszük, hogy jó ez, szükség van minderre.
Mégis jobban tudnánk örülni mi annak,
amikor szüleink nekünk időt adnak.
Időt az övékből és türelmet hozzánk.
Jobb ez nekünk, mitha a pénzünket hozzák.
Akkor lennénk tehát igazán hálásak,
ha ilyen alapja lehetne hálánknak.
Jobban felfigyelnénk akkor az Istenre,
akinek Jézusban ránk is volt ideje.
Jobban hinnénk akkor, hogy nagy jövő vár ránk,
s mindezért akkor lesz igazi a hálánk!
Balog Miklós
NEM EJTI LE
Földgömb az utazási irodában.
Szép, nagy, kerek.
Forgatni is lehet.
Ragyogó szemmel nézi egy gyerek.
S míg édesanyja sorra
intéz ügyeket, jegyeket,
Ő is bekalandozna
Tengereket és hegyeket.
De anyai szem ilyet
Szó nélkül hogyan nézne!
„Kisfiam, ne nyúlj hozzá,
mert ha leejted, vége!”
Elkapja kis kezét,
S csodálja mozdulatlan.
Kimennek. Elvegyülnek
Az utcaforgatagban.
Tűnődik. Hiába hívja
Kirakatok szépsége.
„Ha a jó Isten ejti le,
Anyu, akkor is vége?”
„Minek, kisfiam?” „Hát a Földnek!
Azt mondtad, Ő tartja kezében.
De ha elfárad a keze?
Ha leejti valamiképpen?”
„Kisfiam, attól sose félj!
Ha leejtené, nagy baj lenne.
De Isten keze oly erős,
A Föld biztosan pihen benne.”
S a fényes, tiszta gyerekszemben
Felragyog a csoda titka:
„Úgy-e, ha az egyik elfárad,
akkor átveszi a másikba?!”
Túrmezei Erzsébet
A KIS SÁMUEL
Néma csend ült már az
Isten szent birodalmában,
Minden lélek hazatért
és nyugszik otthonában.
Két szolgája a templomnak:
Sámuel és Éli
Megágyaz a szokott helyen
s nem fog hazatérni.
Aranyszínben ég a mécses,
világít a lángja,
És az éjjel mély nyugalmat
kölcsönöz a tájra.
A frigyláda védelmében
szendereg a gyermek
Kit az anyja nagy hitével
imádságban nyert meg.
Mielőtt a szövétneknek
kialudna fénye,
Sámuel egy hívó hangot
vesz a csendben észre.
Gyolcs ruháját felövezve
Éli paphoz szalad,
Kis korsóját kézbe fogva,
viszi az olajat.
Ám az öreg főpap gyorsan
visszaküldi fiát:
„Nem hívtalak feküdj csak le,
pihend az éjszakát!”
De a hangot újra hallja
másodszor, harmadszor,
Éli most már tudja, érzi:
biztosan Isten szól.
Régen hallgat már az Isten,
nincsen üzenete,
Népe, papja hűtlenné lett,
így nem volt értelme.
Felcsillan most reménysége,
kéri a gyermeket:
„Azt mondd ha még egyszer szólnak:
Szólj Uram! Figyelek!”
Úgy dobog a gyermek szíve,
nagy lesz a pillanat,
Teljesül a kívánsága,
Istennel tárgyalhat.
Újra szól egy kedves, halk hang,
Sámuel meg felel:
„Mondjad Uram, szolgád hallja,
s minden szóra ügyel.”
És az Isten elmondja,
hogy Élit megvetette,
Mert fiai gonosz vétkét
védte, mentegette.
Az ítélet következik,
hamar végrehajtja;
Sámuelt és szolgálatát
örömmel fogadja.
Fiuk, lányok, figyeljetek,
Isten szent kegyelme
Kicsiny gyermekéleteket
bevesz üdvtervébe
Boldog lehet igen nagyon
aki Őt szolgálja.
Templomban és életében
tettel prédikálja.
Szeressétek ti is nagyon
az Istennek házát
Töltsétek el időtöket ott,
hol szent nevét áldják!
És ha egyszer néven szólít
legyen kész felelet:
„Hallom szavad, drága Uram!
Nézd, örömmel megyek!”
Boros Gergely
ÉN TUDOM MIT KÉNE CSINÁLNI!
Ej, azok a csövek nem akarnak pászolni!
Hiába forgatják az apa kezei,
óvatosan hiába illesztgeti,
nem akarnak engedelmeskedni.
- „Megállj Sátán, nem tolsz ki velem!
Nem fogod feldúlni lelki békességem!”
Magabiztosan így beszél az apa,
s a kályhacsöveket hiába forgatja.
Az öt-hat éves gyermek ott állt mellette,
Tágra nyílt szemekkel nézte.
Szeretett volna segíteni:
- „Apukám, én tudom, mit kéne csinálni!”
- „Hagyjál békémbe, ne szólj bele!”
Lassan kezdett fogyni a türelme.
Hiába cserélgette, forgatta,
Eredménytelen volt a munkája.
A gyermek megpróbált újra beleszólni:
- „Apukám! Én tudom, mit kéne csinálni!”
- „Hallgass már! Ne bosszants! Mit tudsz te?
Te akarsz tanítni kisgyermek létedre?!”
A gyermek elhallgatott és tovább nézte,
Milyen idegesen jár az apa keze.
Már mióta kínlódik vele,
És mégsem haladt semmire.
Nem unta meg újra mondani:
- „Apukám... és tudom mit kéne csinálni!”
- „Hallgass, te kölyök! Mert megverlek!
Pucolj rögtön a sarokba innét!”
A gyermek elkotródott, és messziről nézte,
Várta, mi lesz már ennek a vége.
Az apja még mindig nem hagyja abba,
Ügyetlenségében kezét is megvágta.
Már végképp elfogyott a türelme,
Csak úgy tombolt a méreg benne.
A gyermek megpróbált még egyszer szólni:
- „Apukám, én tudom, mit kéne csinálni!”
- „Na mondjad hát!” nyögte lihegve,
De meglepődött a feleletre
A gyermek teljes meggyőződéssel mondta:
- „Imádkozni kéne, apukám drága!”
- „…Igazad van. Imádkozni kell…”
És imádkozott teljes őszinteséggel:
- „Uram Jézus! Az előbb hencegtem,
Hogy a Sátán nem tudja felzavarni csedességem.
S íme, míg sokat mérgelődtem.
Odalett a lelki békességem.
Bocsásd meg, hogy bíztam a magam erejébe,
És nem hívtalak segítségemre.
Csak most látom, milyen semmi vagyok.
Nálad nélkül még ennyit sem tudok.”
Imáját hálával fejezte be,
Hogy a gyermeken keresztül az Úr megintette.
Aztán alig fogott munkájába bele,
Azonnal készen is lett vele.
A gyermek örömmel újságolta a többieknek:
„Apukámnak az Úr Jézus segített!”
Hidd el, testvér, sokszor az Úr szól a gyermekbe,
Csak te ne vágja fel, vedd figyelembe.
Ha nem jutott eszedbe segítségül hívni,
Jézus kénytelen figyelmeztetni,
Mielőtt lelki békéd elfogyna.
Ő mindig a te javadat akarja.
Aztán meg ne hencegj a Sátánnal szembe,
Mert cudarul megjárhatod vele.
Ne bízz soha a saját erődbe:
Jézus erejét vedd mindig igénybe!
MÉRT NEM HALLGAT MEG AZ ÚR?
Kiránduláson vagy piciny fiaddal,
hol erdő árnya hűsen hívogat,
s ijedten iszkol őz s a csöppnyi vad,
ha fölvered nyugtából akaratlan.
S ha panaszt formál kis barátod szája:
‘‘Fáradt vagyok!’’ - máris ölben viszed.
‘‘Éhes vagyok!’’ - nyújtod a szendvicset.
‘‘Félek!’’ - nyafog, s a vigaszt tőled várja.
Lám, bármit is kér tőled gyermeked,
miért ne tennéd meg, hisz szereted!
De most megugrik, ám te nem hagyod.
Toporzékolva kéri, hogy levedd
a pettyes gombát, azt a jó nagyot!
De nem teszed meg! Mért? Mert szereted...
Balog Miklós
A KIS TANÍTVÁNY
Ülj le mellém, kis fiacskám,
Vesd reám a szemedet,
A jó Isten törvényére
Megtanítlak tégedet.
Meg van írva a szent könyvben:
Féljed Urad, Istened,
Szeressed Őt, szolgáljad Őt,
S áldása lesz így veled.
Tiszteljed a szüleidet,
Atyádat és anyádat,
Mint jó gyermek, engedj mindig
A szüleid szavának.
Alázat és hűség legyen
A te hívő szívedben;
Ezt kívánja az Új Jézus,
Ki meghalt a kereszten.
Ha nagy leszel, alamizsnát
A szegénynek mindig adj,
A gyengétől, ártatlantól
Zsákmányt soha ne ragadj.
Járj buzgón az imaházba,
Szeresd Sion városát,
S ne mulaszd el fiacskám, a
Vasárnapi iskolát.
Ne felejtsd el: igaz tudást
A Szentlélek tölt beléd,
S aranynál is, ezüstnél is
Drágább ez a bölcsesség!
Somogyi Imre
TŰZPRÓBA
Réges-régen messze földön
Élt egy pogány király.
Gőgös volt ő és nem ismert
Nagyobbat nálánál.
Készítetett isten gyanánt
Egy nagy álló képet
És annak imádására
Buzdítá a népet.
Kiadta a rendeletet
Alattvalóinak:
- Mikor halljátok a hangját
Síp, dob, trombitának,
Boruljatok isten előtt
Alázattal földre!
Egy se legyen közöttetek
ki parancsom szegje!
Ha valaki ezt az istent
Méltón nem tiszteli,
Azt parancsom hőre fűtött
Kemencébe veti!
Nincs hatalom, aki azt majd
Abból szabadítsa!
Királyi szó állnia kell,
Halljad ember fia!”
Áll a nagy kép Isten gyanánt
S előtte sok ezren
Várnak jelszót, trombitálást
S térdre hullnak menten.
Míg hódolnak a bálványnak
Szívük üres, béna,
Szertenéznek a tömegen
Csak úgy lopva, néha.
Három férfi nyugodtan áll,
Nem hajtottak térdet.
Nem tisztelnek bálványokat
Csak az igaz Istent.
Ezt a szörnyű szenzációt
Rögtön publikálják:
- Ó, nagy király, parancsodat
Mai nap áthágják!
Király előtt áll Istennek
Három hű szolgája
- Parancsomat megszegtétek!
Szól a király szája
Nincs menekvés, bevetlek a
Tüzes kemencébe!
Nem tudom, ki szabadít ki
Titeket belőle.
- Tégy, óh király, amit akarsz
Kezeid közt vagyunk
De a bálványistenednek
Mi térdet nem hajtunk!
S bedobták a három férfit
Tüzes kemencébe,
- Pusztuljanak parancsszegők
Halál a fejükre!
- De mi történt? - néz a király
Kemence mélyébe -
Hármat dobtunk tűzlángjába
S ime négy van benne.
Hamar, hamar hozzátok ki
Vajon mi lehet ez?
- Élő Isten angyalt küldött
Égből ki védelmez.
Parancs hangzik, új nagy parancs
A király ajkáról:
- Más istent ne tiszteljetek
Se kőből se fából.
e három ifjú Istene
Hatalmas erős Úr.
Övé a hatalom, erő
Mely soha el nem múl.
… E világ egy nagy kemence
Lelkek tűzpróbája.
Boldog aki Jézusra néz
Mert helyét megállja.
Nem árt annak tűz, vész, nyomor
És semmi e földön
Ővé a menny, örökélet,
S boldogság örökkön.
GYERMEK A RENDELŐBEN
A kisleány ott áll a rendelőben.
a furcsa gépek mintha mind őt lesnék.
S a doktorbácsi már be is ültetné
abba a félelmes, nagy székbe: ,,Tessék!’’
Nem, még nem ül le. Kijelenti bátran,
hogy előbb kettőt kérdezni szeretne.
,,Halljuk!’’ - mosolyog rá a doktorbácsi,
hiszen ő mindig kész a feleletre.
,,Értesz-e a fogakhoz?’’ - tudakolja
kis Piroska ötéves bölcsességgel.
,,Ó, hányat találsz, akit én kezeltem,
kis barátaid közt, ha széjjelnézel!’’
,,Ott a Sárika, Jancsi. Kit mondjak még?
A patikus bácsiék Klárikája.
Kérdezd meg őket! Vígan szaladgálnak!
Mi lenne, ha foguk most is fájna?’’
Ez a válasz megnyugtatóan hangzik,
valóigaz. De hátra még a másik.
,,Szeretsz-e engem?’’ - Kérdezi Piroska
a kedvesen mosolygó doktorbácsit
,,Szeretlek-e? Hát hogyne szeretnélek!’’
Mivel semmi hiba a feleletben,
a kis paciens beül a nagy székbe
most már nyugodtan, kék szeme se rebben.
Ha a doktorbácsi ért a fogakhoz,
s szereti őt, akkor mi gondja lenne?
Jöhet most már a fúróval, fogóval.
Piroska békén tűri. Bízik benne.
*
Ó, így szeretnék békén bízni én is!
Félelmetes nagy rendelő az élet,
de jól ismerem, aki kezel benne
s az Ő feleletétől én se félek.
Ha megkérdezem, ért-e a dolgához,
s ha megkérdezem, hogy szeret-e engem,
rámutat értem átszegzett kezére,
És szabad bízó kisgyermekké lennem.
Lehet fogó, fúró, akármi szerszám,
ha ott látom abban a drága kézben,
amelyik mindig tudja, mit cselekszik,
s fenn a kereszten vért hullatott értem.
Túrmezei E.
Gyermek-különbség
Sok gyermek csak fölkel
reggel az ágyából,
De nem imádkozik
Istenhez hálából.
Eszi a reggelit,
ebédet, vacsorát,
De nem csókolja meg
érte Édesanyát.
Hogy ne fázzon: ruhát és
cipőt vesz az apja,
De hogy megköszönje,
eszébe nem jutna.
Csavarog egész nap,
hasznát sosem veszik,
Az ilyen gyermeket
csak rossznak ismerik.
De van jó gyermek is,
ki hálás Istennek,
Az megköszön ételt,
ruhát a szülőnek.
Dolgos felnőtt lesz majd
később az ilyenből
És sok jót cselekszik
igaz hitből, szívből.
Legyünk hát mindnyájan
jó, hívő gyermekek,
Isten ad jutalmat,
szép örökéletet.
A NAGY KÍVÁNSÁG
Siet haza. Fáradt a lépte.
A kopott ajtót már elérte.
Ott hallgatódzik egy parányit,
aztán a kis családra rányit.
Az öt kicsinyt az asszony éppen
most fekteti le sorra szépen.
Vidám, meglepett ujjongás a
fáradt apa fogadtatása.
Leül a székre, hosszan hallgat.
Örül az öt csicsergő hangnak.
Est imájuk, amint mondják,
mintha levennék minden gondját.
Ha ők hordozzák az imákat,
van dolga most az angyalkáknak.
Karácsonyeste nincs már messze,
s ki mit kívánna, mit szeretne,
elsorolgatja kérő szóval,
úgy beszélget a Megváltóval.
Egyiknek sincsen nagy igénye.
Szegény gyermek mi sokat kérne?
Karácsonyfát, cukrot a fára,
égő gyertyákat zöld ágára.
Pénzt apukának tüzelőre,
új talpat a lyukas cipőre.
A kis Annus csak várja békén,
míg rá is sor kerül a végén,
s kicsi kezét imára téve,
kitekint a csillagos éjbe:
„Édes Úr Jézus, kérlek szépen,
Hozz karácsonyra babát nékem.
Beszélőt, alvót, aranyhajút.
Az égtől ide úgyse nagy út.
S a ragyogó csillagboltokban
Teneked bizonyosan nagyon sok van.”
A bízva mondott kis imádság
után a fáradt szempillácskák
lecsukódnak, s az édes álom
öt gyermeket hord szelíd szárnyon.
Hallgatagon, szomorú szemmel
tekint az asszonyra az ember.
Úgy fölment mindennek az ára,
dehogy telik alvó babára.
Kicsi Annus, nagyot kívántál.
Ha szüleid szívébe látnál,
s tudnád, hogy ott marcangol, éget,
vissza is vonnád a kérésed.
Vagy mosolyognál bízva, szépen:
„Hiszen én az Úr Jézustól kértem!”?
Telnek a napok gyorsan, frissen.
Nem lelnek tétlenül senkit sem.
Annuska is dolgozik, fárad.
Kér anyukától rongyocskákat.
Kisimítgatja, összerakja…
„Minek, kislányom?” – kérd’ az apja.
S hittel felel a gyermek szája:
„Ez mind az új babám ruhája.”
Elérkezik a szívrepesve,
csengve várt karácsonyeste.
Cukrot raknak a fenyőfára,
égő gyertyát zöld ágára.
S egy olcsó kis baba is vár a
nevetőszemű Annuskára.
Jaj, ha majd sír: „Nem ilyet kértem.”
Miért is tud beszélni? Miért nem?
– Valaki zörget. Beeresztik.
Megkérdik nyájasan, mi tetszik.
Csomagot hoz a szomszéd házból,
egy szomszéd édesanyától.
Ő küldi szeretete jelét,
meghalt kislánya játékszerét,
hogy így áldozzék emlékének.
A szülők csak ámulnak, néznek.
Kibontják… Ó, csodák csodája,
Ott az Annuska nagy babája!
„Mama!” – sír a szó a szájárul.
Nagy kék szeme csukódik, zárul.
Láttán ennek a szép csodának,
Mozdulatlan, mély csendben állnak.
S kis Annuskával kéz a kézbe’,
közéjük mintha Jézus lépne.
Szelíd szemrehányással szólva,
„Hát van, amit a hit nem nyer meg?!
Miért nem hisztek, miként e gyermek?”
Túrmezei Erzsébet
KIS ANGYAL KÉRÉSE
Odaáll egy kicsi angyal
Úr Jézus elébe,
belenéz a jó Megváltó
szerető szemébe.
Lehajol a nagy Király, hogy
könnyítsen a dolgán.
Megkérdezi nyájas szóval:
„Mi baj, kicsi szolgám?
Jó-e, szép-e itt az égbe’,
hova szíved vágyott?”
„Ó, köszönöm, Uram Jézus,
ezt a boldogságot.
Nem vetekszik a sorsommal
még a királyé sem.
Mégis… mégis Uram Jézus,
volna egy kérésem.
Éhségnek és fájdalomnak
én színét se látom.
Hanem tudod, lenn a földön
van egy kis barátom.
Tudod, az a Vili, aki
Rólad beszélt nekem,
mikor ott a fehér ágyban
feküdtem betegen.
Uram Jézus, azt a Vilit
áldd meg nagyon, kérlek.
Add, hogy hozzád hű maradjon!
Minden rossztól védd meg!
Te adj neki meleg ruhát
kenyeret, ha éhes,
Te segítsd őt napról napra
közelebb az éghez!”
Mosolyog a jó Megváltó.
Tudom, meghallgatja.
meg is simogatja.
Kiterjeszti mentő kezét
Vili fölé áldva:
hadd jusson el ő is egyszer
fényes mennyországba.
Túrmezei Erzsébet