Balogh Miklós: Házasságunk dicsérete
A házasság, a szép családi élet:
cinizmus vagy víg viccek tárgya lett,
fehér holló a holtig tartó hűség,
s a más javáért élő szeretet.
Az író és a művész úgy ábrázol –
- miféle erkölcs, milyen ideál? –
hogy olvasó és hallgató vagy néző
a ravasz csábító pártjára áll.
*
Hadd mondjak én az Élet érdekében
hűségre hívó hálás éneket,
ki eltöltött már boldog házasságban
erős emlékű édes éveket!
Isten kegyelme minket szűzen őrzött,
Csupán egymás számára tartva meg,
S az égi Vőlegényhez húzó hűség
Házasságunk szilárd alapja lett.
Mi még a testi lángolás varázsát,
a még nem ízlelt új tüzű csodát –
még ezt is Tőle nyertük – hála érte -,
meg sem kívánva soha senki mást.
A féltékenyég félelmes fullánkja
bennünket soha meg nem mérgezett,
a gyilkoló gyanú sejtelmes árnya
szívünkre nem, sosem férkőzhetett.
Ajándék voltunk Istentől egymásnak,
s mennyei mézet mártottunk alant:
Egy belső bölcső gyönyört nyújtva ringott,
S mélyén az élet sejtje megfogant.
És alaptalan aggódás nem kínzott,
pedig nem volt sem bútor, sem lakás,
csak hárman voltunk: férfi, nő meg Isten,
s a várandósság öröm volt, nem csapás.
Minden gyermek nagy szerelem gyümölcse,
s az életéért harcos szenvedés.
Hogy hány legyen? Nem volt véletlen dolga:
Istennel szőttünk „családtervezést”.
Sem karrier, sem sok kényelmi szempont
nem tört egy magzat életére sem,
s elmúltak bár az ifjú álmú évek,
csak egyre nőtt a drága szerelem.
És volt a gyermekáldásnak határa:
a fájdalomtól féltő szeretet.
Egymást becsapva vagy kijátszva, soha
nem adtunk gyermekeknek életet.
A férfi és nő egyenjogúsága
természetes volt mindig, mert a hit
a szeretetnek égi talajából
dúsan hozta ízes gyümölcseit.
Ha békességünk boldog, tiszta tükrét
befújta néha sérelem szele,
minden vitánkat a bocsánatkérés
s a megbocsátás csókja zárta le.
A szeretet most is a legfőbb érték,
nincs „külön kassza”, rejtett gondolat,
megosztjuk életünknek minden dolgát:
az örömöket és a gondokat.
A nevelésben sincsenek vitáink,
kényes kérdésben két szülő szavaz,
s a rövidlátó gyermekészben, szájban
elhal minden perújító panasz.
Sorolhatnám még sokáig: mi, hogy van?
Elmondhatnék sok példát, részletet,
de inkább újra rámutatok arra,
hogy itt, manapság mindez így lehet.
Bár talán te ezt csupán a műveltség
és emberség kérdésének veszed,
de mi hálával hullunk térdre, vallva
a Fölülről nyert roppant többletet.
Mert nem magunknak állítottunk szobrot,
Isten csodás kegyelmét áldja szánk.
Ki mérhetetlen szeretettel szórta
országa örök kincseit reánk.
Légy áldva, Isten, e kimondhatatlan
ajándékért, mely lényeddel rokon,
hisz folytatódik majd szellemi szinten
örök örömben dicső jobbodon!