2018. április 9. hétfő

2018.04.09 07:21

2018. április 9. hétfő

 

„Sokat gyötörtek ifjúságom óta, mégsem bírtak velem.”

(Zsoltárok 129,2)

 

Végigtekintve életünkön, kimagasló tetteinkrõl és a minket ért sérelmekrõl egyaránt szeretünk beszélni. Hosszasan ecseteljük ilyenkor kiválóságunkat, hozzátéve, hogy "bezzeg a másik" ebben vagy abban az élethelyzetben mennyi segítséget kapott, vagy éppen belebukott. Kit is akarunk ilyenkor meggyõzni? Talán önmagunkat és másokat is, hogy elismerjenek, megbecsüljenek. Büszkék vagyunk arra is, mi mindent megéltünk, túléltünk már. Büszkélkedésünk mégis csak egyik oldala az igazságnak, önrészünk elenyészõ ahhoz a nagy hányadhoz képest, amelyet menynyei Atyánk tett mindezekhez hozzá! Hol marad a hálaadás? Elmondjuk, nem kis megelégedéssel: Átjutottam, átvészeltem, túléltem, megmenekültem! Az õszinteséghez azonban hozzátartozik: nem velem nem bírtak (a bajok, az ellenség, a gonosz), hanem azzal, akihez tartozom, aki eleséseimben is talpra állít engem. Nem hagy a földön maradva...

 

A nap éneke:

CSAK ISTENNÉL…